Náluk már nem nagyon kell közvetítőnyelvet használni. Nyugodtan magyarázhatom a nyelvi finomságokat magyarul. Követik, értik. Időnként kritikával, máskor elismeréssel illetik nyelvünk furcsaságait.

Előfordulnak azonban váratlan fejlemények.

Az egyik órán valami igazán egyszerű dolgot fejtegettem. Néhány kulcsszót közben odaírogattam a prezentációs falra, és amikor visszafordultam a tanítványaim felé, döbbenettel meredtek rám.

Megkérdeztem tőlük, hogy mégis mi történt, miért vágnak ilyen arcot. Erre az egyikük belekezdett, hogy akkor most már áruljam el, hogy ki ez az Attila, akiről a nyelvtani tudnivalók közben is beszéltem, és akinek a neve az értekezleteken is el szokott hangozni, amikor a magyar kollégák egymás közt magyarra váltanak néhány rövid mondat erejéig.

Komolyan kutatni kezdtem az elmémben, hogy mi mindent mondhattam az elmúlt percekben, merthogy semmilyen Attilát nem emlegettem, abban biztos voltam.

Végül sikerült felfejteni, hogy a sűrűn használt ’gyakorlatilag’ kifejezést nem tudták eddig sehogyan sem kódolni, és ez vitte ennyire messze a képzeletüket.

Vid Gabriella